Vissza a nyitólapra
KERES 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A KÉT DIETETIKA

Két dietetika van. Egy nyugati és egy keleti. (Tekintve, hogy kulturális értelemben hazánk Kelet és Nyugat között van, kényelmes és - mint látni fogjuk - praktikus, ha keleti és nyugati dietetikáról szólunk. 1 ) A két dietetikából a nyugatit többé-kevésbé mindenki ismeri. Ez a modern táplálkozástudomány, amelynek néhány jellemzőjét, az összehasonlítás végett, kiemeljük.

1. A nyugati, modern táplálkozástudomány a XVII-XVIII. században fogant, s mikroszkóp, modern vegytan, élettan, biokémia és molekuláris biológia nélkül elképzelhetetlen. Külön tudományággá küzdötte fel magát, szoros kapcsolatban áll az orvostudománnyal, és számos határterülete van a gasztronómiától a mezőgazdaságig.
2. A többi modern tudományhoz hasonlóan jellemzője a régi eredményeinek rendszeres felülvizsgálata, átértékelése. Vannak divatos, felkapott témái, amelyekről a laikus közvélemény is értesül, s vannak megunt, félretett területei.
3. Célja kettős: megfelelő tápanyagokkal elérni a beteg gyógyulását, tünetmentességét (gyógykezelés), valamint megakadályozni a betegségek kialakulását vagy súlyosbodását (prevenció). Érdekes, hogy e tudomány bizonyos ágazatainak megítélése és eredményessége nagy különbségeket mutat.

Most önkényesen két csoportra bontjuk ezeket az ágazatokat.
a. Vannak betegségek, amelyek esetén a speciális diéta a kezelés kulcsa, legfontosabb alappillére; ilyen például a gluténallergia, az inzulinnal kezelt fiatalkori cukorbetegség vagy a veseelégtelenség. Ezekre az jellemző, hogy a diéta elhagyásának hatásait a páciens azonnal észleli (feedback 2 ), ekképp a diéta fontosságáról könnyen meggyőzhető. A betegek és a laikusok is elismerik és nagyra becsülik a dietetikának ezt a területét.
b. Gyakorlati szempontból külön csoport az egészséges embereket és a többi beteget célzó dietetika a következetes feedback hiánya miatt. A köszvényes, a máj- és a hasnyálmirigybeteg megtapasztalhatja a diétahiba fájdalmas következményeit, de mint az közismert, minél távolabbi a kellemetlen emlék, a beteg annál kevésbé fordít figyelmet a táplálkozására. Vannak olyan betegségek, amilyen például a magas vérnyomás vagy a koszorúér-elmeszesedés, amelyekben a páciens egyáltalán nem érzi az étkezés megváltozásának káros hatását (a hipertóniás nem lesz rosszul sós étel, a szívinfarktusból lábadozó pedig zsíros étel fogyasztása után). Idetartozik a rengeteg felnőttkori cukorbeteg többsége is, s tágabb értelemben idesorolhatók az egészséges emberek is: itt is cél, hogy táplálkozási szokásaik minimális veszélyt jelentsenek egészségükre.
Bármelyik gyakorló orvos megmondhatja, hogy a b.) alatt leírt csoporttal két gond van.

Az első nagy gond az, hogy a preventív és az idült betegségekhez rendelt táplálkozási változások, amelyeket az embereknek sokszor élethosszig be kellene tartaniuk, olyan romlást okoznának az egyén életminőségében, amelyet - a kockázatot is mérlegelve - nem vállal. Ezt tudomásul kell venni. Nem gyakori, hogy valaki egy esetleges későbbi betegség vagy szövődmény elkerülése érdekében lemond a megszokott ízekről. Talán nem túlzás azt mondani, hogy minél agresszívebben akarják megváltoztatni az egyén táplálkozási szokásait, annál sommásabb véleményt formál a táplálkozástudományról. 3 Szükségtelen rámutatni az egészségügyi szakemberek szerepére és felelősségére. 4

A másik gond a sajtó. Ezzel mindenki többször találkozik, mint orvossal vagy nővérrel. Míg a megfontolt szakemberek óvatosan, szerényen fogalmaznak, ha eredményeikről beszélnek, a sajtóban a címnek sokkolónak, szenzációsnak kell lennie. A legfelszínesebb felkészültséget is nélkülöző, a hozzáértők segítségét nem kérő újságírók valóságos hisztériákat gerjesztenek ''a só a fehér halál'' vagy ''a tojás öl'' címekkel. Ezek, persze, hamar lecsengenek, de végül is a tudományág hitele csorbul. Az ember - akiért a dietetika van - az ilyen szélsőségek miatt nem bízik a táplálkozástudományban. Úgy érzi, valamit mindig el akarnak venni tőle (ne sózzon, ne fogyasszon cukrot, vajat, tojást stb.), vagy ha kínálnak valamit (müzlit, korpát stb.), abban nincs köszönet. Meg kell jegyezni azonban, hogy van egy réteg, amely ennek a tudománynak minden eredményét követi, a változásokra gyorsan reagál, s az ismeretterjesztő szakirodalmat hűségesen tanulmányozza. E tekintetben is vannak szélsőségek: aki kecsketejért és tönkölylisztért áll sorba, az gyakran vegetáriánus, s a nyakában amulettjével talpmasszázsra jár.
Van egy másik táplálkozástudomány is. Mai formájában is több mint kétezer esztendős, fontos eredményekkel dicsekedhet, könyvtárnyi szakirodalma van, s valamilyen formában - mint látni fogjuk - talán több milliárd embert érint. Mielőtt összevetjük nyugati párjával, összefoglaljuk a történetét, eredményeit és alapelveit.

A keleti, klasszikus dietetika rövid története
Ókori görög eredetű, később erős indiai hatásokkal. 5 Az, hogy a görögök honnan szerezték a tudásukat, a homályba vész. A Kr. u. I. században a dietetika mint a klasszikus orvostudomány része már kikristályosodott, érett rendszerként van jelen. Két dolog rögtön szembetűnik: ez a medicina legmegbecsültebb és legszebben kidolgozott része. Tudjuk, hogy miért: oltások, antibiotikumok, korszerű műtők híján az egészségmegőrzés valóban életbevágó kérdés volt, s éppen e tekintetben a legütőképesebb a táplálkozástan. Dioszkuridész (I. század), Galénosz (II. század) és aiginai Pál 6 (VII. század) a három legnagyobb mestere. 7 Tudományuk elterjedt a római világban. Évszázadokkal később, az arab hódítások korában ezt a szellemi örökséget vették át a hódítók. Az arabok, akik a görög műveltséget nagyra becsülték, a többi tudomány között a dietetika szakkönyveit is felkutatták és lefordították 8 (sok értékes ókori munka menekült meg így attól, hogy örökre elvesszen), az ismereteket - az elterjedt hiedelmekkel ellentétben - továbbfejlesztették. Három ismert név 9 : Razes (IX. század), Avicenna (X. század) és Avenzoar (XII. század). Az iszlám legragyogóbb korszakában, a X-XI. században az arab orvostudomány, ezen belül az arab dietetika volt a legfejlettebb. Az indiai hódításokkal ezt vitték be Indiába, ahol máig fennmaradt (lásd később). A népvándorlás vége felé érintkezett az éppen születőben levő európai és a hanyatlani készülő iszlám kultúra, Keleten, a keresztes háborúkban, s Hispániában, a nyugati arab területeken. Megkezdődött az arab könyvek tömeges latinra fordítása: Európa olyan mohón szívta magába a mozlimok tudományát, mint korábban azok a hellén tudományt. Ekkor volt tehát legelterjedtebb a Földön a klasszikus medicina és dietetika. Európa a XVII. századig ragaszkodott ehhez a kincshez, majd új utakat keresett. A régen dédelgetett és nagy példányszámban sokszorosított könyvek a könyvtárak mélyére kerültek. Ekkorra azonban a keleti dietetika számos eleme gyökeret vert a folklórban, úgy is mondhatnánk, megtelepedett a konyhában. A tudományban új élettani modellek születtek, a technikai fejlődés megindult. Közben az arab birodalom apró részekre hullott, majd nagyrészt átvette helyét a szeldzsuk, majd az oszmán török állam. A medicina, így a dietetika fejlődése megállt. Ezeken a területeken a népi gyógyítók és a nemzeti konyha a mohamedán aranykor eredményeit eredeti formájukban konzerválták, az Európában évszázadok óta elfeledett könyveket újra és újra másolták, majd nyomtatták és nyomtatják ma is, változatlan népszerűséggel. Az északafrikai és a közel-keleti államok azonban napjainkban a népi medicinává alakult keleti irányzattal szemben előnyben részesítik a nyugatit: állami kórházakban nyugati és Nyugaton képzett orvosok dolgoznak, terjed az európai és észak-amerikai táplálkozástudomány. Itt tehát párhuzamosan létezik a korszerű, mindig megújuló nyugati dietetika, s a középkorban ''befagyott'' keleti. De nem mindenütt van ez így. Mint mondtuk, Indiába eljutott annak idején a mozlim tudás legjava. A medicinának ezt a fajtáját - hiszen Indiában már akkor is többféle saját rendszer működött - ''junáni''-nak nevezték el, ami arab nyelven görögöt jelent. Ezt továbbfejlesztették és fejlesztik ma is. A modell kiegészült a modern anatómiai, élettani és biokémiai ismeretekkel, s a szakkönyveket lefordították urdu nyelvre. Az indiai kormány támogatja, s a junáni medicinának kórházai, kutatóintézetei és gyógyszerkészítményeket standardizáló laboratóriumai vannak több államban. Szervezett junáni orvosképzés van. Ezt a jelenséget a nyugati világ felfedezte, s mintha nem is a saját múltjáról lenne szó, egzotikus indiai különlegességként kezeli. Az angol nyelvű antropológiai szakirodalomban a ''unani medicine'' nevet kapta. Szervezetei vannak Ausztráliában és az Egyesült Államokban is (Institute of Unani Medicine, 1980). 1976 óta a WHO is fontosnak tartja. 1987-ben Új-Delhiben tartották az első Unani Medicine konferenciát, a WHO bábáskodása mellett. 10
Ennek a tudománynak a szaknyelve tehát kezdetben görög, majd arab, majd - átmenetileg és Európában - a latin lett, jelenleg ilyen témájú szakirodalom arab és urdu nyelven létezik. Az összefoglaló anyagok azonban hozzáférhetők angolul.
Említsük meg itt, a történeti résznél, hogy a görög dietetika szó eredetileg a mára keleti táplálkozástanná vált tudományt jelentette, ma pedig ezt a szót használjuk a nyugati táplálkozástudományra. Az előbbinek most nincs is megfelelő elnevezése.

Jegyzetek
1. Ha ez így pongyolának tetszik, fogalmazzunk úgy, hogy a kelet és nyugat szót goethei értelemben használjuk. Első megközelítésben ez a felosztás nemcsak mesterkéltnek, hanem ellentmondásosnak is látszik, különösen akkor, ha meggondoljuk, hogy a ''keleti'' medicina a Mediterráneumban született, de a XVII. századig Nyugaton is ezt gyakorolták, s az alternatív gyógyászatban ilyen vagy olyan néven gyakorolják ma is. Mondhatnánk klasszikus medicinának is, de csak eredetében az: folyamatosan változott és változik, s már rég nem egyenlő vele. A ''nyugati'' medicina pedig elterjedt a Földön, s már régen nem nyugati. Hogy - jobb híján - miért választjuk mégis ezt a két jelzőt, arra később visszatérünk.
2. A betegségükről sokat tudó, orvosukkal szoros kapcsolatban álló betegek számára nem csak az jelent visszajelzést, ha a táplálkozásukban elkövetett hibákat fájdalmak és véres széklet követi: a magas vércukor- vagy a romló vesefunkciós értékek a megfelelően gondozott páciens számára éppoly hatásosak.
3. Ma már ismert, hogy a dohányzásról való leszokást az ijesztegetés, az agresszív kampány akadályozza. (Ez a családorvostanban már tananyag.) Miért hatna másképp az emberre, ha nem a cigarettáját, hanem a körömpörköltjét bélyegzik meg?
4. Amit a rendelőben vagy a piacon a modern táplálkozási tanácsokról hallani, abból arra lehet következtetni, hogy baj van a kommunikációval a dietetikai ismeretekkel bírók és a tanácsra szorulók között.
5. Két jelentős indiai hatás különíthető el. Az első: Csaraka és Szusruta hindu orvosok könyveit olvasták és felhasználták a X. századi arab orvosok is. (Al-Birúní: Kitáb asz-szajdana, Karacsi, Pakisztán, 1973. A X. századi szöveg új kiadása.) A második indiai hatás: a XII--XIII. századtól a klasszikus medicina és ezen belül a dietetika Indiában fejlődik tovább. (Az indiai befolyásról bővebben: Baktay Ervin: India. Szukits Kiadó, 2000. 82. l.)
6. Fontos kapocs a görög és arab medicina között. Amikor az arabok bevonultak Alexandriába, egy görög orvosi iskolát találtak ott - Pál tanítványait. Ők még ismerték Pált, s már fordították is a műveit arabra.
7. Természetesen voltak más szerzők is, de a későbbi századokban az említett hármat idézték a legtöbbet.
8. Fontos, hogy az ógörög akkor még élő nyelv volt, a fordítás görögből sem lehetett olyan nehéz, bizonytalanságokkal terhelt munka, mint ma.
9. Nem célunk minden szerzőt felsorolni, kiemeltünk hármat a sokból. Ma is az ő könyveiket használják és adják ki leggyakrabban, s az európai dietetikára is ők voltak a legnagyobb hatással.
10. Lásd:
www.unaniremedies.net, a ''unani overseas'' opciónál, Mobin Khan internetes honlapján. Az indiai információk, amelyek a világhálón elérhetők, a szervezetek, kutatólaboratóriumok és szabványok felsorolásában a legprecízebbek. Érezhető, hogy megpróbálják tudományukat oly módon tálalni, ahogyan szerintük a nyugati világ elvárja (számok, rövidítések). Az indiai ájurvédikus és junáni orvosok, mint Mobin Khan, csakis a brahman kasztból valók, s a fiú mindig az apja mesterségét folytatja. Így érthető, hogy a mai orvosok nemegyszer két-háromezer esztendős orvosgenerációk leszármazottai. (Lásd még Baktay Ervin: India. Szukits Kiadó, 2000, 82. l.) Nagyon fontos, hogy nem újraélesztett, hanem folyamatos hagyományokról van szó.

Dr. Nagy Richárd PhD-hallgató





Creative Commons License
This work is licensed under a Creative Commons Attribution-Noncommercial-No Derivative Works 2.5 Hungary License.