Vissza a nyitólapra
KERES 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
MEXIKÓI DIETETIKUS BUDAPESTEN

Mi jut eszünkbe Mexikóról? A napfény, a hófehér tengerpart, a piramisok, az indiánok és még sokféle egzotikus élmény. A mexikói konyhából többnyire a taco, a tortilla és a chili ismerős, amelyeket néha mi is eszünk. Nagyon keveset tudunk viszont a mexikói táplálkozási szokásokról és a dietetikusok helyzetéről, ezért felkértük az éppen Budapesten tartózkodó Vanessa Fuchs dietetikust egy előadás megtartására. Kiderült, hogy magyar vér is csörgedezik Vanessa ereiben, hiszen a nagyapja itteni születésű.

A beszámoló az MDOSZ által rendezett továbbképzés keretében hangzott el, és igen nagy érdeklődést váltott ki. Vanessa előadása bevezetőjében beszámolt a Mexikóban jelenleg zajló változásokról: a falvakban élő emberek a nagyobb városokba költöznek a jobb megélhetési körülmények, a nagyobb kereseti lehetőségek, valamint a jobb infrastruktúra végett. Ez leginkább a fővárosra, Mexikóvárosra jellemző, ahol napjainkban megközelítőleg 20-25 millió ember él. A városokban az egészségügyi ellátás is fejlettebb. A kisebb településeken előfordul, hogy betegség esetén a ''boszorkány'' segítségét kérik, mert az emberek bíznak és hisznek a csodákban. A városlakók egyre növekvő száma miatt nő az utcagyerekek aránya is, s a környezetszennyezés igen erőteljessé vált.

Vanessa, előadása második felében a táplálkozási szokásokról beszélt, amelyeket a modern nagyvárosi élet nagymértékben befolyásol. Az energiát bőségesen tartalmazó ételek (tortilla, taco) mindennapos fogyasztásának, valamint a sok sónak, cukornak és kevés élelmi rostnak súlyos következményei vannak. A zsírfogyasztási szokások elemzéséből kiderült, hogy az 1960-ra jellemző összesen 60 g zsiradék az 1990-es évekre 90 g-ra növekedett.
Vanessa említést tett a fertőző és az idült degeneratív betegségek miatti halálozások számának alakulásáról is. A fertőző betegségek következtében 2000-ben harmadannyian haltak meg, mint 1960-ban, ám az idült degeneratív betegségek halálozásának száma az elmúlt negyven év alatt megnégyszereződött.

A beszámoló egy érdekes összehasonlítást is bemutatott a fő halálokok változására vonatkozóan. 1970-ben influenza és tüdőgyulladás miatt haltak meg a legtöbben Mexikóban, a második helyen a bélfertőzések, míg a harmadik helyen a szívbetegségek voltak. 2000-re a diabétesz mellitusz lett a listavezető, ezt a szívbetegség, majd a májbetegség követte. A szív- és érrendszeri betegség miatti halálozás a fejlett nyugati társadalmakéval megegyezően növekszik; 1920 és 1990 között megkétszereződött a halálesetek száma. A daganatos betegségek közül az emlő- és a prosztatarák némileg gyakoribbá vált 1970 és 2000 között, viszont a méhnyakrák a jól megszervezett prevenciós kampányok eredményeképpen 1988 és 2000 között a felére csökkent.

Vanessa részletesen beszélt a mexikói dietetikusok helyzetéről és szerepéről is. A táplálkozástudományi szakemberek képzésének kezdete 1943-ra tehető, amikor megindult a dietetikustechnikusokat képző tanfolyam. Az első táplálkozási egyetemet 1972-ben alapították, s először 1978-ban kaptak diplomát a végzett dietetikusok. Jelenleg az egész országban húsz táplálkozástudományi egyetemen képeznek szakembereket.
Mexikóban a képzés öt és fél év, amelyből négy az alapképzés, utána fél év úgynevezett ''szociális szolgálat'' következik, amely társadalmi munkát jelent, majd egy év gyakorlattal zárul a tanulmányi idő. A képzés harmadik évében a diákok négy szakirány közül választhatnak: humán táplálkozástudomány, állati táplálkozástan, élelmiszer-tudomány és élelmezés. Azok a hallgatók, akik a humán táplálkozástudományra szakosodnak, a diploma megszerzése után kórházban vagy közösségi dietetikusként dolgoznak. Az utóbbi kijár a településekre, s az egészséges táplálkozás oktatása mellett higiéniai kérdésekkel is foglalkozik, például az ételek helyes tárolásával, továbbá közegészségügyi feladatokkal.
A táplálkozástudományi egyetemet végzett szakemberek 43%-a dolgozik klinikán/kórházban, 10,3% közösségi dietetikus, 12,3% az élelmiszer-tudomány területén helyezkedik el, 13,7% élelmezést irányít, 13,8% tanít és mindössze 6,9% kutat.

Kollégáink kérdéseinek egy része a mexikói dietetikusok presztízsét firtatta. Vanessa válaszaiból kiderült, hogy a latin-amerikai országban is hasonló nehézségekkel küzdenek a kórházban dolgozók, azaz az orvosok nem nagyon értékelik, becsülik a munkájukat, ekképp táplálkozási teamek sem alakultak ki. A dietetikusok fizetése nagyjából megegyezik a honi kollégákéval, de a megélhetés Mexikóvárosban és más nagyvárosokban nagyon nehéz. Ezért a legtöbb klinikai dietetikusnak egy második munkahelye is van, ám ha szerencsés, magánpraxist is folytathat. A továbbképzésekre nincs lehetőség, hiszen főleg orvosoknak hirdetnek táplálkozási kurzusokat. Sok mexikói dietetikus külföldön képezi tovább magát, de a szakmai tapasztalatok azt bizonyítják, hogy hazájukba visszatérve nem tudják megfelelő módon kamatoztatni a megszerzett új ismereteket.

Mexikó és Magyarország földrajzilag nagyon távol van egymástól, kultúránk, életvitelünk igen sok különbséget mutat, de a dietetikusok munkája, helyzete, szerepe hasonló. A dietetikusi szakma elfogadtatásáért éppúgy harcolni kell a latin-amerikai országban is, mint nálunk, annak ellenére, hogy a táplálkozástudománnyal foglalkozó szakemberek szerepe egyre nagyobb kellene legyen az egész világon.

Antal Emese szociológus, dietetikus




Creative Commons License
This work is licensed under a Creative Commons Attribution-Noncommercial-No Derivative Works 2.5 Hungary License.