Vissza a nyitólapra
KERES 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

AZ ELHÍZÁS PSZICHOLÓGIAI JELLEMZŐI I.

Társadalmilag egyre inkább ismertté válik az elhízás egészségkárosító szerepe, noha a testsúly megtartásában vagy a testsúly csökkentésében a kor divatirányzata előkelőbb helyezéssel vezet. A köztudatban tapasztalataim szerint a fogyókúra a dietetika receptúráira korlátozódik, szemben a komplexebb, mindezeket kiegészítő testmozgással és önismereti - pszichés - tényezőivel. A testsúlycsökkentés az életmód komplex megváltozását kellene hogy jelentse, amelynek - jelentős - összetevője a táplálkozás befolyásolása lenne. Sajnos, a különböző intézeti adottságok és/vagy szemléletbeli különbségek mindezt nem teszik lehetővé. Talán ez is oka lehet annak, hogy a tisztán dietetikai kezelések sikere gyakran csak átmeneti. A dietetikusok tudják leginkább, hogy az a hatalmas energia, amelyet egy-egy páciensük fogyókúrájának étrendi tervezésébe, előírásaiba és ez utóbbi követésébe befektetnek, milyen csekély eredménnyel jár. Egyre több dietetikus ismeri fel, hogy munkája során nemcsak a kapcsolatfelvétel, kapcsolattartás szociálpszichológiai aspektusait kell figyelembe vennie, hanem páciense motivációját, sőt aktuális pszichés állapotán túl személyiségének jellegzetességeit is.
Külön figyelmet érdemelnek az elhízásban a - kissé elhanyagolt - szociológiai jellemzők, amelyek közül kiemelhetők a családi szokások mennyiségi és minőségi trendje, a páciens szocioökonómiai státusza, anyagi helyzete. Gyakran említik szociológiai tényezőként a társadalmi diszkriminációt az elhízottakkal szemben, amelynek következménye lehet a szorongás és a depresszió mint pszichés zavar. Mások elsődlegesen a pszichés szabályozó mechanizmusok zavarára helyezik a hangsúlyt az elhízás patológiájában.
A pszichés szempontokat tekintve az, hogy az obesitás/pszichés zavar primér vagy szekunder prioritású, számos kísérlettel, vizsgálattal próbálták igazolni vagy éppen elvetni. Az obesitással foglalkozó pszichológusok véleménye tehát megoszlik, és egy kicsit a ''tyúk, vagy a tojás'' dilemmáját idézi.

A medicinában az elhízás okait ugyancsak számos tényezőben kereshetjük, amelyek - ismereteink szerint - gyakran kombinálódnak egymással.
Tehát az oki tényezőket figyelembe véve az obesitás multifaktoriális és csak interdiszciplinárisan, holisztikus szemlélettel közelíthető meg. A megoldás kulcsa a teammunkában rejlik, amely által komplex képet kapunk a testsúlyát csökkentő páciens orvosi vonatkozásairól, életkörülményeiről, szokásmechanizmusairól, társadalmi és családi szerepeiről, a személyiségéről, az orvos, gyógytornász, pszichológus, egészségszociológus munkája által. A dietetikus, aki a team meghatározó magvát képezi, a komplex ismeretek birtokában sokkal célszerűbben - valószínűleg eredményesebben is - tervezhetné meg az egyénre szabott diétát.
Az obesitás összetettségéből azokat a pszichológiai vonatkozásokat próbáltam feltárni, amelyeknek gyakorlati jelentősége - remélhetőleg - kiszámíthatóbbá teszi az elhízott vagy kórosan elhízott betegekkel foglalkozó dietetikus napi munkáját.
A pszichológiai tényezőkkel szemben gyakori érv, hogy nagy populációs mintán végzett vizsgálatok nem találtak különbséget a pszichiátriai elváltozások gyakoriságában az elhízott és nem elhízott népesség körében (1). Elképzelhetőnek tartom, hogy a ''nagy számok'' törvényének értelmében elmosódnak a különbségek, de a napi munka során a pszichés problémát mutató páciensek esetében az előbbi vizsgálat mégsem állja meg a helyét.
A szakirodalomban az is gyakran megfogalmazódik - hol bizonyítva, hol ellenkező bizonyítékokkal -, hogy az obesitásban szenvedő betegek depressziósak, szoronganak, önértékelésük, testképük nem megfelelő, kényszeresen esznek. Gyakorlati munkám során magam is tapasztaltam az ellentmondásos bizonyítékokat, amelyeknek alapján arra a következtetésre jutottam, hogy az általánosítás nem állja meg a helyét a pszichés zavarokra vonatkozóan. Azt gondolom, hogy nem pszichés tünetekben, hanem az eltérő személyiségek kóros tüneteiben kellene keresni a megoldást.

A vizsgálatom célja tehát az volt, hogy az obesitásban szenvedő betegek milyen kóros lelki tényezőket, személyiségjegyeket mutatnak, továbbá, hogy általánosan jelennek meg, vagy valamilyen szempont alapján differenciálódnak. A kóros tényezők összefüggésbe hozhatók-e az elhízottak táplálkozásával? A pszichés jellemzők függvényében megváltozik-e a táplálkozás napi ritmusa, minősége és gyakorisága?
A vizsgálatot az Országos Sportegészségügyi Intézet kondicionáló osztályán végeztem 20 fővel - 5 férfi, 15 nő -, akiknek átlagos életkora 42 év volt, a BMI átlaga 38, tehát súlyfeleslegük alapján kimerítik az elhízott kategóriát.

A vizsgálat módszereként egyrészt pszichológiai - kognitív - interjút (10) , másrészt pszichológiai kérdőíveket alkalmaztam: Spielberger (state) kérdőívvel (9) a szorongás nagyságát, a Beckkérdőívvel (2) a depresszió mértékét, a Tenessee-teszttel (4) a testképet, az individuális énképet és az énkép teljességét állapítottam meg, a Leary-teszttel (6) a dominanciaigényt, a neurotikus és a pszichoszomatikus faktorok értékeit vizsgáltam.
A pszichológiai tesztvizsgálatokkal párhuzamosan a felvett táplálék minőségét, energiaértékét és mennyiségét szerettem volna meghatározni, de kudarcot vallottam, mert már a második beteg esetében kiderült, hogy a bevallott adagok és minőségek erősen torzítottak. Jelentősen változott azonban a helyzet akkor, amikor azt kértem, hogy egy nap átlagosan felvett táplálékát ne mennyiségben, hanem általános minőségben és egységekben határozza meg. Pl. ha valaki reggelire egy csésze tejet ivott egy vajjal megkent kiflivel, akkor egységekben meghatározva és általánosítva a minőséget, 2 egység szénhidrátot (a kifli és tejcukor alapján), 1 egység fehérjét, 3 egység zsiradékot fogyasztott. Ilyen formában természetesen az energiaértékek kiszámításának búcsút inthettem. Azt is rögzítettem, hogy egy nap melyik órájában, milyen gyakorisággal ette meg az adott minőséget. Meglepetés volt számomra, hogy ezek után a betegek felszabadultan, nyugodtan beszéltek a csokoládé, a kolbász, a pecsenyezsír gyönyörűségeiről. A magyarázat az lehet, hogy elmaradt a konfrontálódás okozta bűntudat, szégyenérzet, és nőtt az őszinteség.
Az első lépésben a pszichológiai interjú- és teszteredményeket, a következő lépésben a táplálkozási jellemzőket értékeltem, majd összevetettem a pszichológiai interjú- és tesztértékeket a táplálkozási mutatókkal. (1. táblázat)

1. táblázat: A pszichológiai vizsgálatok eredményei 

A személyiséget vizsgáló Leary-teszt három, egymástól jól elkülönülő csoportra osztotta a 20 főből álló mintát. Az első két csoport (a továbbiakban ''A'' és ''B'' csoport) különböző kóros értékeket mutatott, míg a harmadik csoport - ''C'' csoport (összesen 2 fő, 1 ffi, 1 nő) - nem mutatott kóros eltérést, továbbá a többi pszichológiai tesztben sem tért el az átlagos értékektől. Részben ez oknál fogva, másrészt a mindössze két főből álló ''csoport'' túlságosan kis minta, hogy következtetéseket vonhassak le, az értékelésből kihagytam.

Az ''A'' csoport (8 nőbeteg) az erősen beszűkült, depresszív személyiségkép mellett, kényszeres alkalmazkodást, fóbiás félelmeket, aggályoskodó magatartást, a döntéshozatal nehézségét mutatta a személyiségvizsgáló teszt alapján.
A depresszió kérdőívben magas, az átlagtól szignifikánsan eltérő értékeket adtak, amely a viselkedésben nyomott hangulatban, a szellemi aktivitás, a jövőre való irányultság, a reális, kreatív célkitűzések hiányában jutott kifejezésre.
Szorongásértékük szintén magas volt az átlagos értékhez viszonyítva.
A testképükkel elégedetlenek voltak, amelyet még inkább rontott az individuális én(kép) leértékelő minősítése. Nem véletlen, hogy az önmagukról alkotott összkép - teljes énkép - is erősen negatív volt.
Az interjú alapján a depresszió hátterében meghúzódó veszteségélmények is feltárultak (5) . Ezek közül a legfontosabbak gyakran halmozottan jelentek meg. Az egyéni veszteségek, mint a haláleset a családban, válás, különélés, elszigetelődés, elmagányosodás álltak az első helyen, majd ezeket követte az egzisztenciális veszteség, mint a munkahely elvesztése vagy folyamatos bizonytalansága, továbbá a különböző presztízs- vagy szerepvesztések. Az egészség elvesztésének negatív élményét, amely az obsitásban oly gyakori 2. típusú diabétesz és/vagy a hipertónia okozhatna, egyesek a teljes közömbösséggel, beletörődéssel, passzív alkalmazkodással a helyzethez, a gyógyszerek mindenhatóságában vetett hittel élték meg. Nem véletlen, hogy a legkevésbé motiváltak a testsúlyuk csökkentésére, noha tudják, hogy milyen következményekkel járhat egészségük további romlása. A külsőleg, jelen esetben orvosi nyomásra motivált ember jellemzője, hogy én- erejét, akaratát elsősorban a külső tényezők hatására képes fenntartani, tehát csak addig aktív, amíg a külső nyomás meg nem szűnik. A belső indíttatású elhatározás, az aktív részvétel hiánya miatt ők azok a típusú ''fogyókúrázók'', akik a leghamarabb vesztik el a nehezen elért testsúlyukat.
A passzivitás, amely nemcsak gondolkodásukat, hanem a motiváció, az aktív cselekvésük hiányát is jelzi, jól kifejeződik beszédükben is. A ''...lefogyasztottak rólam néhány kilót...'' kifejezés bizonyítja, hogy mindössze passzív elszenvedője volt mindannak az erőfeszítésnek, amelyet a gyógyító közösség kifejtett érdekében.
A Leary-teszt ugyancsak jelzi, hogy az ilyen típusú ember környezetéből aktív, segítőkész, támogató magatartást vált ki, csak éppen lefogyni nem képes helyette.
A depressziót okozó narcisztikus sérelmek, fájdalmak (bánatháj) elhárítására sajátos elhárító mechanizmus jön létre, amely a fokozott táplálékfelvételben, az evésbe való menekülésben manifesztálódik Pszichodinamikus értelmezése szerint (5) a táplálkozás a hiányzó anyai szeretet pótlását jelenti. Valójában a korai anya-gyermek kapcsolatának kommunikációs zavaráról van szó, ahol az anya szeretetét nem képes kifejezni az érintés, az együttes élmények megélésével. Szeretetének, gondoskodásának szinte egyetlen kifejező eszköze a gyermek táplálása, etetése. A gyermek vágyainak kielégülése orális úton fixálódik. Később, már felnőttkorban a kudarcok, veszteségek hatására részben tudatosan, részben tudattalanul választja az evést a frusztráció csökkentésére.
A küzdőképesség hiánya a kudarcok sorozatát növeli, amelyeknek élménye egyre inkább rontja a beteg amúgy is bizonytalan önértékelését. A vigasztaló jutalom az evés, amelynek következménye az elhízás.
A depressziós betegek egy másik típusánál a növekvő túlsúly az autodestrukció szomatizált eszköze is lehet. Az egyik páciens tipikus mondatát idézem: ''..legyek még kövérebb, hogy senki se szeressen, majd csak belehalok!..''
Gondolhatjuk, hogy ez a ''fogyókúrázó'' páciens egy dekát sem fog fogyni - pszichoterápia nélkül -, hiszen agresszióját levezető, gyakran egyetlen megoldási módját próbáljuk ''kivenni'' a kezéből. Az ilyen esetekben a fogyás csak akkor ''indulhat be'', ha a terápiával sikerül feltárni, majd feloldani az önbüntető szükségletek alapját.

A ''B'' csoport (összesen: 10 fő, 4 ffi, 6 nő) pszichológiai jellemzője az a viselkedési stratégia, amelyet leginkább a környezete feletti kontroll mindenáron való fenntartásával jellemezhetünk. Szorongását csökkenti a siker és az ambíció. Ezért, ha a sikeressége bizonytalanná válik, arra törekszik, hogy fenntartsa a kompetencia és a hatékonyság látszatát. Precíz, tervszerű, pontos. Kényszeresen energikus tevékenységét nem képes lazítani, mert téves elképzelése szerint ez a bizonytalanság, a gyengeség látszatát kelti. Ennek pedig még gondolatát is feszültséggel éli meg. Ugyancsak szorongással reagál a passzivitás, a lazítás, de még a pihenés helyzeteiben is. Hogy elkerülje vagy csökkentse szorongását, az állandó készenlét állapotában él, egyre több tevékenységet vállal, és nem retten vissza a nyílt versengéstől sem. Miután az interperszonális helyzetben ez a domináns magatartás respektust, megbecsülést vált ki, gyakran választják vezetőnek.
Nem véletlen, hogy azokat az érzéseit vagy környezetének negatív visszajelzéseit fojtja el, amely az önmagáról alkotott képnek nem felel meg, és veszélyezteti elismertségét. Az ilyen típusú személyiség leggyakrabban pszichoszomatikus tüneteket fog jelezni.

Az ''A'' csoporttal ellentétben a ''B'' csoport - szignifikánsan bizonyítottan - nem depressziós!
A csoport szorongásértéke meghaladja az átlagot, de a két csoport nem különbözik egymástól a szorongásértékekre vonatkozóan.
Testképével a domináns csoport sem elégedett, de önértékelésében és énképében átlagos, reális értékeket mutat. A ''B'' csoport több tagja is magasan értékeli önmagát. A két csoport (A és B) szignifikánsan különbözik egymástól önértékelésében, azaz a ''B'' csoport kiegyensúlyozott, szilárd értékrenddel jellemezhető, amely a teljes énképét is szignifikánsan dominálja.
A domináns, elsősorban pszichoszomatikus tünetekkel, gyakori frusztrációval és szorongással jellemezhető viselkedéses attitűd megfelel - a kardiovaszkuláris területről már ismert - A-típusú viselkedésmintának (3) . Szeretném bemutatni egy nagyobb mintán (62 fő), hogy az A-típusú viselkedésmintát követő szorongó betegek között szignifikánsan több az elhízott.
A vizsgálatot 1990-91 között az Országos Kardiológiai Intézetben rehabilitált infarktusos és szívműtött betegekkel végeztem (2. táblázat).

2. táblázat: Az A-típusú viselkedésmintát mutató elhízott betegek szorongása

 

Miért híznak el a domináns, magabiztos - nyugodtan nevezhetjük - menedzser típusú személyiségek?
Pszichodinamikai magyarázatként az evés ugyancsak a negatív affektusok - a szorongás - elhárításának eszköze. Egy idő után már a negatív affektus anticipálására is eszik, még mielőtt a konfliktus egyáltalán létrejönne.
Az evés tehát a szorongást szabályozó eszköz. Amennyiben sikeres, a szorongás elhárítása - jelzőfunkciója a jóllakottság, a teltség érzete - jutalomként hat, amely megalapozza a komfortérzést.
A ''B'' csoportba tartozó személyiségek a kompetencia, az erő, a hatalom - látszólagos vagy tényleges - fenntartásának megszállottjai. A kontrollt nem szívesen adják fel még pillanatokra sem. Nem egy csoportbeli személy nyilatkozott úgy, hogy napközben ''elfelejt'' enni, vagy egyáltalán nem érez éhségérzetet, ha ''sok a dolga''. Viszont ha otthon leül a tévé elé, vagy egyszerűen csak ''néz ki a fejéből'', szinte kényszerítő erővel érzi, hogy ennie kell. Tehát az evés egyrészt a kontrollvesztéstől való félelem elhárításának, másrészt a kontrolláló cselekvések hiányának pótlására szolgáló eszköz.
A két csoport táplálkozási jellemzőinek vizsgálata
A két csoport a BMI tekintetében nem mutat szignifikáns eltérést, de tendenciájában az ''A'' csoport elhízottabb
- meghaladja a kórosan elhízott kategóriát -, mint a ''B'' csoport.

A következő táblázatok grafikonjai a szénhidrát-, zsír- és fehérjepreferenciát mutatják be.A napi szénhidrátfelvétel gyakorisága

3. táblázat: Napi szénhidrátfelvétel gyakorisága 

A táblázat jól mutatja, hogy az ''A'', depresszív csoport szignifikánsan gyakrabban fogyasztott szénhidráttartalmú ételeket, mint a ''B'', domináns csoport. Neuropszichiátriai vizsgálatok bizonyították, hogy depresszióban a cirkadián ritmus zavara, a kóros dopamin- és szerotoninszintézis és a szénhidrátfogyasztás összefüggnek egymással (7) , ami jelen esetben is igazolódott. Újabban megfigyelték - állatkísérleti szinten -, hogy az ízletesebb táplálékból az állatok - patkányok - 50%-a többet eszik, és elhízik. A jelenséget kapcsolatba hozzák az emberi elhízással, amelyet a leptinszignálrezisztenciával magyaráznak (8) .
A ''B'' csoport szénhidrátfelvételének gyakorisága szignifikánsan ritkább volt, de az esti órákban hirtelen kiugró csúcsot mutatott, majd 20-22 óra között újra emelkedni kezdett.

folytatás

Harasztiné Dr. Sárosi Ilona klinikai szakpszichológus,
Országos Sportegészségügyi Intézet





Creative Commons License
This work is licensed under a Creative Commons Attribution-Noncommercial-No Derivative Works 2.5 Hungary License.